Az én történetem

1996 óta élünk párommal rendszeres szexuális életet. Mindig is vágytunk babára, de egészen 2000-ig még azt gondoltuk, hogy nincsen semmi baj annak ellenére, hogy nem estem teherbe. 2000-ben aztán elmentünk orvoshoz, és kiderült, hogy a páromnak herevisszere van, amelyre variocele műtéti megoldást javasoltak, amit természetesen később el is végeztek. Ezek után 2000 májusában megtörtént a csoda, sikerült teherbe esnem, és mindkettőnkkel madarat lehetett volna fogatni. Meg is nyugodtunk, hiszen azt gondoltuk, hogy a problémát sikerült kellőképpen orvosolni. Sajnos azonban nagyon korai volt az örömünk, mivel az ultrahangon (elég korán elmentem) nem láttak semmit, csak egy üres petezsákot. Gondoltam, majd 2-3 hét múlva már látszani fog a pocaklakóm. Hát nem így történt. Annak ellenére, hogy a petezsák nőtt, baba nem volt benne és végül a 8-9. héten barnás folyásom volt, ami miatt be kellett feküdnöm a kórházba koraterhesként veszélyeztetve, de 1,5 hét múltán missed ab (méhen belüli elhalás) diagnózist állapítottak meg nálam az orvosok, és műtéttel befejezték a terhességet. Bevallom, hogy nagyon el voltam keseredve, és egy világ omlott össze bennem, de az orvosok nyugtattak, hogy ez nem lesz hatással a következő terhességemre, és fogok én még babázni, nem is olyan sokára. Valóban, 2001. januárban újra sikerült a teherbe esés, de ekkor már óvatosabbak voltunk, mondván, hogy hátha azért ment el az első baba, mert megerőltettem magamat, vagy stresszes voltam, stb. Nagyon vigyáztam magamra, és már kezdtem elfelejteni, hogy mi történt fél évvel azelőtt, amikor az ultrahang-vizsgálaton ismét csak egy üres petezsákot láttak nődögélni, baba nélkül, majd egy idő után elkezdett zsugorodni és végül szintén barnás folyás indult meg. Ennek a terhességnek is az lett a vége, mint az előzőnek, de azzal a különbséggel, hogy a tágítás alatt elvetéltem. Hát mit mondjak, a legrosszabb ellenségemnek sem kívánom, olyan méhösszehúzódásaim és görcseim voltak (rendszeres időközönként) az orvos mondta is, hogy ez szinte egy szüléssel ért fel. Ezek után már nagyon le voltam törve, és azt mondtam, hogy egy jó darabig nem akarok terhességről hallani sem. Persze az idő minden sebet begyógyít, de ezzel még nem ért véget számomra a megpróbáltatás. 2002. májusában estem újra teherbe, bevallom, ekkor más semmi reményt nem fűztem a sikeres terhességhez, pláne az ultrahang után, ahol ismét azt a választ kaptam, hogy nem látnak babát a petezsákban. Ekkor végképp összedőlni látszott a világ, mivel annyira utolsó lehetőség, utolsó szalmaszál volt ez a terhesség, hogy szinte mindent erre tettem fel, az összes megmaradt reményemet. Az 5.-6. héten ez a terhesség is elhalt, ugyanolyan módon, mint az előző. Idegileg teljesen összeroppantam, családom és férjem támogatása nagyon sokat jelentett nekem ebben az időszakban. Ha kisbabát láttam, mindjárt elkezdtem sírni, terhes nőket pedig nagyon irigyeltem, és nem értettem, hogy nekem miért nem adja meg a jóisten, hogy lehessen babám. Abban az időben senkire nem hallgattam, aki azt mondta, hogy lehet még gyerekem, személyes veszteségnek éltem meg, holott a férjemen is látszott, hogy szenved, mivel ő engem is féltett, hogy kibírom-e. A műtét után 2 héttel megkaptam a szövettani vizsgálat eredményét, amelyben leírták, hogy nem találtak terhességre utaló jeleket. Bennem végigfutott minden, rák, daganat, stb., egy ideg voltam, hogy mi lehet már megint. Bementem a kórházba, mire közölték velem, hogy ez vagy azért van, mert már elhalt a terhesség, vagy méhen kívüli terhesség zajlik a méhen belüli mellett (ú.n. extra terhesség). Ultrahangos vizsgálattal megnéztek, de csak két foltot láttak a petevezetékben, amire azt mondták, hogy vagy ciszta, vagy méhen kívüli terhesség, és azt meg kell szakítani. Ezek után én, aki a korábbi műtétem után azt mondtam, hogy orvost akkor lássak, amikor a hátam közepét, 2 hét után kés alá feküdtem, mivel azt mondták, hogy laparoszkópiát kell végezni, hogy lássák mi a helyzet. Nos, a végeredmény 2 db cseresznye nagyságú ciszta a petevezetéken, amit eltávolítottak, de ez még semmi, mivel endometrium-szigeteket is találtak, amelyet a laparoszkópia során leszedtek, (állítólag szerencsémre egy nagyon kezdeti stádium volt). Ezek után 3 hónapig Danovalt szedtem, amitől különféle mellékhatásokat kellett elviselnem (izomfájdalom, szédülés, hányinger, stb.) Most, több mint egy évvel ezután az eset(ek) után jutottam ismét arra a szintre, hogy próbálkozzunk, de most már a Kaáli Intézeten keresztül. Egyelőre még csak elő vagyunk jegyezve, de én ezt úgy élem meg, hogy ez már tényleg az utolsó próbálkozás. A legrosszabb az az egészben, hogy nem is magától a terhességtől félek. Ha egy köv. terhesség során az ultrahangos vizsgálat babát mutatna ki, már attól is boldog lennék. Isten bizony már az is megfordult a fejemben, hogy ha ez sem sikerül, akárki akármit gondol, - és talán ugyanezt érzi jónéhány hasonló cipőben járó társam - nem tudom, hogy nem érdemes-e beletörődni, hogy nem lehet kisbabám. Persze, igaz a mondás, hogy egy nő két dologért képes mindenre: azért hogy legyen gyermeke, és azért, hogy ne legyen. Van benne igazság, az biztos.