Az én történetem


Történetemet ott fejeztem be ezelőtt kb. 2 évvel, hogy a Kaáli Intézet győri részlegéhez fogunk fordulni. Ebből nem lett semmi, hála az Isteni Gondviselésnek.

9 hosszú, várakozással teli év, annyi szenvedés, és szomorúság, annyi reményvesztett pillanat után 2005-ben bejelentkeztünk a Kaáli Intézetbe. A regisztrációs megbeszélés után (mindenféle beavatkozás nélkül) spontán teherbe estem. Tudtam, hogy itt és most jött el a mi időnk, de nem nézhettem tétlenül, hogy ez a terhességem ne sikerüljön. Egyszerűen nem lehetett így. Ezért felhívtam a Kaáli Intézet orvos-igazgatóját, hogy most mi legyen. Ő nagyon segítőkészen elmondta, hogy mivel spontán teherbe estem, ezért már nincs lehetőség a programban való részvételre, de javasolt olyan gyógyszereket, vitaminokat, amelyeket veszély nélkül szedhettem. Többek között felírathattam nőgyógyászommal a Choragon injekciót, melyet a terhesség 12. hetéig hetente kétszer meg is kaptam. De szedtem Elevitet, folsavat, E-vitamint, AspirinC Protectet, és Utrogestan hüvelykapszulát.

Mindenesetre bíztam a Jóistenben, és bizakodásom eredményeképpen a 9. héten, amikor először UH-ra mentem, ott dobogott annak a kis pici lénynek a szíve a monitoron, akit lassan 10 éve annyira vártunk.

Az egész terhesség alatt (leszámítva a 12. hétig tartó gyógyszerszedést) semmiféle komplikáció, semmiféle rossz közérzet nem volt, hányingerem sem nagyon, egészen a 36. hétig dolgoztam az irodában. Pedig végig a fejem felett lebegett annak réme, hogy egyetlen vérzés, egyetlen görcs miatt akár a szülésig be kell feküdnöm a kórházba.

2006. január 3-ára, majd 10-ére lettem kiírva. Mivel a szülés spontán nem indult meg, be kellett feküdnöm a kórházba, ahol egy hét után burokrepesztéssel megindították a szülést. Drága csemeténk kicsit megijesztett a végén még azért bennünket, mert a szülés közben akárhányszor megemelték az oxytocin adagot, lelassult a szívverése. Végül - szinte már a tolófájások előtt - császármetszésre került sor, és 2006. január 17-én 14 óra 9 perckor megszületett B. D. Zs. nevű gyönyörű Életbabánk 51 cm-rel és 3230 gr-mal.

Így értünk el egy hosszú út végére. Hiszem és tudom, hogy mindenkinek megvan írva a sorsa. Nem véletlenül történtek meg a korábbi dolgok. Mostanra már mindketten felelős szülőkként tudjuk Domcsit nevelni, aki egyébként egy végtelenül nyugodt, életvidám baba.

Most már lassan a testvérkéje is jöhet

Remélem, hogy történetem sok olyan párnak ad rengeteg erőt és kitartást, akik hasonló szörnyűségeken, hiábavaló várakozásokon, sikertelen beavatkozásokon mentek keresztül. Ez az én történetem. Ez a mi történetünk.